Tisztelt hölgyeim és
uraim, tisztelt megemlékezők!
Cseres Tibor a „Vérbosszú Bácskában” című könyvében az 1944/45-ben történt
megtorlásokat az újvidéki hideg napok következményeinek tulajdonítja. Ma már
tudjuk, hogy ez csak ürügy volt. Az igazi szándék pedig az volt, hogy
„rendezzék a német és a magyar kérdést” a Vajdaságban és a délszláv népeket
hozzák előnybe. A forgatókönyv szerint a németeket és a magyarokat
fasisztáknak, „bűnös” népnek kell nyilvánítani, kollektív bűnösökként
kizavarni, széttelepíteni, likvidálni kell. Vagyonukat elkobozni, az
értelmiséget szétzilálni, szellemi vezetőiket kiiktatni, úgy ahogyan a
bibliában is meg van írva: Verd meg a pásztort és szétszéled a nyáj. Helyükre más délszláv területekről
telepeseket vezényeltek, üzenve mi vagyunk itt az urak, élet és halál eldöntői.
Hogy biztosak legyenek a dolgukban, még egy földreformot is véghez vittek,
amellyel a magyarok alól kihúzták
gazdasági támaszukat és
kubikusokat csináltak belőlünk. Hogy ez milyen mélyrehatóan és körültekintően
volt kitervezve az akkori kommunista hatalom részéről, talán az is bizonyítja,
hogy a bácskai magyarokat, nehogy valami hiba csússzon a gépezetbe, külön fehér
karszalaggal jelöltek meg, így könnyítve a kivégző osztagok dolgát.
A vajdasági
magyarok lelki állapotáról a háborút követő időszakban Cseres Tibor a következőket írja: „ A bácskai magyarságra az elmúlt negyven
évben alapvetően szenvedő, védekező magatartás volt jellemző. Félelemmel éltek,
otthontalannak érezték magukat. Úgy érezték, nem szólhatnak bele sorsuk
alakításába, másodrendű állampolgárok, előbb-utóbb fel kell adniuk magyar
azonosságtudatukat, mert a hatalom nem áll velük szóba politikai tényezőkként.
Ha az értelmiség magyarként emelt szót, sovinisztának, hazaárulónak bélyegezték
a legutóbbi időkig. Legfájóbb seb még ma is 1944 utolsó hónapjainak tilalma.
Nem a bosszú szándéka, hanem a megemlékezés, a gyász tiltása. S a tilalommal
együtt maradó félelem a tisztességes emlékezésre. A tömegsírokról eltűnnek a
keresztek, a kopjafák, a koszorúk, a virágok, a sírokat szeméttelepnek
használják, mert az államalkotó kormányzó nép önbecsülése nem képes elviselni a
bűnvallást, hogy az ő nevükben, a jugoszláv nép nevében ilyen égbekiáltó
gaztetteket elkövethettek vérengző gonosztevők.”
Tisztelt hölgyeim és uraim!
Amint látják, ez a mai
emlékhely is csak azt bizonyítja, hogy az idézettekhez képest, sok minden a mai
napig nem változott. Tudom sokan sikertörténetekről beszélnek, de Szerbiának
még mindig vannak tartozásai az itt élő magyarok iránt. Nem történt meg számos
lépés a két nép történelmi megbékélése felé. Nem történt meg a bocsánatkérés,
nem lettek biztosítva emlékhelyek ahol méltó körülmények között kifejezhetnénk
gyászunkat, Szerbia és Magyarország között továbbra sincs aláírva az a
keretegyezmény, amely lehetővé tenné a katonasírok intézményes gondozását,
annak ellenére, hogy erre, a 2O11.-ben megtartott IV-ik
vegyes szerb-magyar állam közötti ülésen Szerbia kötelezte magát. Csúrog, Zsablya és Mozsor lakossága továbbra
is kollektív bűnösként van nyilvántartva, a rehabilitálási és
vagyon-visszaszármaztatási törvény
továbbra is olyan cikkelyekkel
rendelkezik, amelyek megbélyegző tartalmúak, ellentmondásosak és különböző
tolmácsolásra adnak lehetőséget. Ennek, és a megfelelő politikai akarat hiánya
miatt, a gyakorlatban a törvény
alkalmazása vonaglottan történik. Magáért beszél az az adat miszerint egy év
leforgása alatt a szabadkai bíróságon összesen 19O rehabilitálási kérelmet
fogadtak, abból 88-at bíráltak el ez idáig. Hogy ebből, mennyi a sikeres
rehabilitálás és hány magyar van közöttük ezt nem hozta nyilvánosságra a
bíróság szóvivője. A vegyes szerb-magyar történész bizottság nem működik
megfelelőképpen. Nincsen biztosítva számunkra a megfelelő autonómia, sem a
területi, sem a perszonális, sem a települési önkormányzatok rendszere. Tehát a
fehér szalag tovább díszeleg karunkon. A szerb politikai elit, ha erről a kérdésről
van szó összezár. A kripto-sovinisztáktól kezdve, a magukat demokratikusnak
nevező erőkön keresztül, a liberálisokig. Néha még egy-egy esetben magyar kéz
is segédkezik a szalag megigazításában. Csupán azért, hogy jobban álljon.
Ami bátorító az az, hogy ennek ellenére az
emberek egyre szabadabban beszélnek az 1944/ 45.-ben történt eseményekről, amit
egy személyes élménnyel illusztrálnék. Minap a csúrogi megemlékezésen egy
meghatározó élményben volt részem. A
megemlékezés végén az ott álló tömegből kilépett egy idősebb asszony és az ott
lévő kamerák,politikusok, követségi képviselők előtt elmondta családjának
történetét. Pici korában kiűzték a családját, édesapját megölték, ő pedig a
családjának fennmaradt tagjaival Szabadkán kötött ki. Saját elmondása szerint, eddig erről nem mert beszélni mert
féltette két gyermekét. Ugyan,
helyeselte és támogatta a kilencvenes években közzétett VMDK azon kezdeményezését miszerint ki kell vizsgálni az 1944/45-ben történt
eseményeket, az áldozatokat rehabilitálni és családjukat kártalanítani kell.
Mivel a gyermekei most már felnőttek, kirepültek a családi fészekből , most már
ő is megtörheti a csendet. Sok családban, elengedve a véres múltat, még csak
most áll be a rend és most múlik a ránk erőltetett szégyenérzet stigmája. A VMDK
nevében mindenkit, aki még ezt nem tette
meg, arra ösztönöznék, hogy törje meg a csendet, ahogyan ezt az az asszony
tette. Járuljon hozzá közösségünk lelki gyógyulásához.
Ezért kell követeléseinket fent tartani
mindaddig míg vannak nyílt és megoldatlan kérdéseink. Ki
kell mennünk siratófalainkhoz, jelezvén: nem felejtünk! Valahogyan úgy, ahogyan azt Hamvas Béla
megfogalmazta: „ Semmi lázadás. De semmit sem engedni! ”.
Tisztelt hölgyeim és uraim!
A hogyan tovább kérdésre, az egyik szerb,
értelmiségiek által vezetett rádió műsor bevezetője jut eszembe: „Ott, ahol
mindenki hazudik, mindenről ami fontos, az aki igazságot beszél az cselekedni
kezd , és így, tudatosan vagy tudta
nélkül, ő is belefolyik a politikai tevékenységbe, mert ha ezt túléli, ami
egyáltalán nem biztos, elkezdi a világ megváltoztatását.” Vagy, ahogyan az a János evangéliumában
olvasható (8 fejezet 31,32-es versszak): "Ha kitartatok
tanításomban, valóban tanítványaim lesztek, megismeritek az
igazságot, és az igazság szabaddá tesz benneteket." Tehát, mindig,
minden körülmények között igazat kell mondanunk és kitartóak kell lennünk
igazságunk ismertetésében. Az igazság cselekvésre késztet minket és másokat is,
és elkezdődnek a változások. Hadd nyugodjanak a lelkek és a súlyos, több
mázsás kövek , amelyeket oly sokáig cipeltünk, koppanjanak a földre. Köszönöm türelmüket és
köszönöm, hogy meghallgattak.
2O12. 1.03. Óverbász-Bezdán
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése