IDŐHÚZÁS

„Most lenne időben új erőre kapni.

Most lenne időben végleg megrohadni.

Most lenne időben az arcon a rángás.

Most lenne időben a mellen a vágás.”

Most.

Pont most.

Mert mikor, ha nem most?

Most lenne ideje a temerini fiúk szabadulásának.

Ha már oly sok idő elmúlott hiába.

Akkor: MOST!

Égbekiáltó a temerini fiúk bűne. Tettükre nem létezik mentség. Hasztalan mindhiába csűrni-csavarni az öt magyar fiatal rettenetes személyes tragédiáját. Elrontott, tönkretett életét. Majd nyolc és fél börtönév után sem mentheti meg őket senki és semmi. Ez az üzenete egyikük nemrégiben elvetett kegyelmi kérvényének. A 15 évre elítélt Máriás István elutasított kérelme nyilvánvalóan nemcsak neki szól, hanem mind az ötüknek.

A mi büszke Szerbiánk igazságosztó elnöke ismét bebizonyította, hogy annak a magyar nemzetiségű embernek, aki részt vett egy szerb nemzetiségű bántalmazásában, nem jár kegyelem. Nincs felmentés. Nincs bocsánat. Tomislav Nikolić (az élet és halál ura szerepében) tanúbizonyságot tett arról, hogy hűséges szolgája hazájának, népének és méltó követője elődjének, Boris Tadićnak. Mert ő is ugyanezt csinálta. És ugyanígy. Sorra hajította vissza a börtönben tengődő magyar fiatalok szabadulást kérelmező beadványait. Gondolom úgy, hogy közben a szeme meg sem rebbent. Bizonyára szentül meg volt győződve afelől, hogy amikor a hazatérésükben reménykedő temerini fiúk kérelmét egyetlen mozdulattal lesöpörte az íróasztaláról, nem akármilyen hétköznapi tettet hajtott végre. Hanem dicső, magasztos és hazafias cselekedetet vitt véghez. Valószínűleg dagadt is a keble a büszkeségtől. Elvégre ezt várta el tőle a nép. Ezt diktálta a lelkiismerete. Ő meg egyszerűen nem tehetett másként. (Mit lehet azt előre tudni, talán egyszer még valamilyen magas rangú állami kitüntetést is a gomblyukába tűznek eme nemes cselekedetéért, csak mert ily derekasan helytállt a posztján?! Színtiszta és szent igaz nemzetféltésből végrehajtott tettéért majd jó alaposan kiplecsnizik.) 

Tökéletesen ki van ez találva. Meg lehet ezt magyarázni szépen. És akinek meg lehet, annak meg is magyarázzák…

Én világéletemben nehéz felfogású gyerek voltam. Nekem az ilyenfajta cinkelt/patkolt ideológia sehogy sem megy a fejembe. Helyette azt gondolom, hogy bizony Boris Tadić Elvtárs lelkén is szárad az, hogy a temerini fiúk még mindig Sremska Mitrovicán raboskodnak. Meg szülőfalujuk magyar nemzetiségű rendőrparancsnokának, Miskolci Lajosnak a lelkén is szárad. Meg a délvidéki magyarság magas beosztásban trónoló, választott politikai vezetőinek a lelkén is szárad. Meg egy kicsit minden itteni magyar ember lelkén is szárad...

„Most lenne időben a perc, mire vártunk.

Most lenne időben az elzuhanásunk.

Most lenne időben az angyal a késsel.

Most lenne időben egy tál meleg étel.”

Nyolc és fél év temérdek idő. Még tömény boldogságból is sok. Nemhogy az emberhez méltatlan börtönéletből. Márpedig az öt fiatalembernek bőségesen kijutott minden földi rosszból. Fizikai bántalmazásból, lelki terrorból, megaláztatásból, éhezésből, fagyoskodásból, hitegetésből, várakozásból. A helyzetük mit sem változott. Hiába múlt el a bezárásuk óta nyolc húsvét meg nyolc karácsony. Pityut, Zsoltit, Zolit, Árpit és Jóskát minden ünnepnap, minden egyes új év a fegyházban felejtette. Megfeledkezett róluk a legnagyobb vajdasági magyar politikai szervezet akkori vezetője, Kasza József is, aki a huhogó lehurrogók kórusában első szólistaként sietett világgá kürtölni, hogy ő bizony erélyesen követeli a magyar fiatalok példás megbüntetését. Megfeledkezett róluk a trónkövetője, Pásztor István is, akinek nyolc esztendő alatt annyira sem futotta az idejéből, hogy ha a „gaz szerbmolesztálókat“ nem is, de legalább a még életben lévő szüleiket meglátogassa. A velük való találkozásnak, a kényszerű szembesülésnek még a látszatát is nagy ívben elkerülte. Legfeljebb csak üzenetet küldött a számukra, a temerini helytartója közbenjárásával. Legutóbb például úgy szólt a „titkos“ üzenet, hogy: Legyenek csendben és várjanak!

Köszönik szépen, de ami a várakozást illeti, nagyjából eddig is ezt tették. (És hittek a csalogatásnak, a könnyelmű ígérgetéseknek, a fedezet nélküli biztatgatásnak.) Persze nem ültek éppen némán és ölbe tett kézzel (ahogy a politikusok szerint cselekedniük kellett volna), de hogy vártak, vártak és egyre csak vártak, az biztos igaz. Márpedig sem a tömény hallgatás, sem pedig az idő hiábavaló múlatása – csak úgy,  önmagában -- nem tesz az égvilágon semmi jót az évekre elítélt fiatalok ügyének. Ez mostanra már számtalanszor bebizonyosodott. Sőt még azt is megkockáztatom, hogy talán éppen a nyilvánosság „bevonásának“ (olykor a szennyes fehérnemű kényszerű kiteregetésének) köszönhető az, hogy ha zilált lelkiállapotban is, de még egytől-egyig életben vannak. (Hárman  nyolc éve nem látták a saját szülőfalujukat. A nyolc év alatt egyszer sem mehettek haza. Egyetlen árva órácskára sem. Volt, akinek nemcsak a rácson túli komisz életet kellett elviselnie, hanem azzal egyidejűleg a szülei, a rokonai elvesztését is. Meg azt a másfél éves időszakot is túl kellett élnie, amikor azt hitte, hogy őt még maga az Isten is elfelejtette, mert senki sem látogatta meg, senkitől sem kapott egy megveszekedett krajcárt sem, nemhogy csomagot, és senki sem írt neki egyetlen büdös sort sem.)

Ez idő alatt a mi magyar politikacsinálóink egyetlenegyszer sem mutattak hajlandóságot arra, hogy ebben a meglehetősen kínos ügyben valamelyest összehangolják, egyeztessék a nézeteiket, és állást foglaljanak. Uram, bocsásd meg, esetleg még – kivétel nélkül – mind egy szálig fel is sorakozzanak az életveszélyes slamasztikában lévő fiúk mögé. Elhervadt politikai szóvirágként emlegetett délvidéki magyar érdekvédőkként. Valahány (de édeskevés) párját ritkító, üde kivételtől eltekintve, ők aztán valóban csak vártak. Mert várni is tudni kell! És ők azt valóban nagyon tudnak! Olyannyira, hogy (nyolc év után) még most is várnak. Valamire várnak. Várnak és kivárnak. (Gondolom, ilyen mértékű magyar irtózás, viszolygás, idegenkedés, tétovázás láttán, elégedetten köpködik és dörzsölgetik a szerb politikusok a tenyerüket. A baj esetén, mintegy természetes reakcióként, megnyilvánuló, világhírű magyar „összetartás és összefogás” megszondáztatásának ez a szégyenteljes „eredménye” bizonyára minden várakozásukat felülmúlta. Ekkora katasztrofális méretű árulásra talán ők maguk sem számítottak…

A történetnek azonban még nincs vége. Tudunk mi ennél még mélyebbre süllyedni. És fogunk is. Afelől nincs semmi kétség. Most, hogy megint elvetették az egyik temerini fiú kegyelmi kérelmét, újra bizonyíthatjuk a karakánságunkat és a kemény politikai kiállásunkat. (A temerini fiúk ügyével szemben, magától értetődően.) Ez pedig azt vetíti előre, hogy a sorsukat, a végzetüket illetően nem igen történik érdemi változás a közeljövőben sem. Hacsak a napokban elfogadott amnesztiatörvény nem művel velük valamiféle csodát... (Fogas kérdés, hogy merünk-e még egyáltalán hinni a nagykezdőbetűs CSODÁ-ban?!) Talán most az újabb szériát elindító kegyelmi kérelem elutasításáról és az éppen csak pislákoló remény utolsó hajszálvékony sugaracskájáról is hallgatni kéne? Esetleg boruljon ránk és fedjen be minket a költő, Ady híres, lepelszerű fehér csöndje???          

Nem gondolom. Idézek inkább egy klasszikust. Örkény Istvánt. Szerinte a halál legközelebbi rokona a csönd. Kétségkívül megbújik e tömör megfogalmazásban egy szalmakazalnyi igazság. Ha pedig így van, akkor mi végre a némaság?

Közben talán a legeslegutolsó szalmaszál is elúszik, amelybe esetleg még belekapaszkodhatnánk. Önkéntelenül. Reflexszerűen. Merő kétségbeesésből. 

Meddig még? A temerini fiúk meddig tűrjék még krisztusi alázattal, egyetlen zokszó nélkül a rabéletet? Meddig nyeljenek le minden-minden sértést? Meddig vágjanak zsebre minden piszkálódást, beszólást? Meddig tűrje még el három fiatal az állathoz is méltatlan vég nélküli, 24 órás bezártságot? Meddig kell még emberfeletti erővel fegyelmezniük magukat? Meddig kell még elfojtani magukban minden felgyülemlett keserűséget? Meddig kell még elnyomni magukban minden igazságtalanságnak hitt lázadást?

Még öt évig? Vagy hétig?

És mikor fognak élni???

Pusztán csak belegondolni is: maga a téboly.  

„Most lenne időben, de nincsen idő rá.

Most lenne időben, ha volna erő rá.

Most lenne időben, de végleg elévül.

Most lenne időben az Úr szava végül.”

Szabó Angéla