Az igazság „fájni fog”. Elkúrtuk, hazudtunk?
A címben szerepelő fogalmakat nem azért elevenítem fel,
mert a magyarországi politikumról akarok írni. Hanem azért, mert az idei év
első bejegyzésével egy kicsit visszakanyarodok a tavalyi évhez. Nem csak azért,
mert az év végére besűrűsödtek a teendőim, ami miatt nem maradt időm az írásra, hanem azért
is, mert a téma most is aktuális. Például azért, mert készítettek két
évértékelő interjút két délvidéki politikussal.
Legtöbbször átsiklok az ilyen
interjúk felett, leginkább azért, mert a pártlappá züllesztett napilapunk hasonló
írásaira egész egyszerűen nem vagyok vevő. De most mégis beleolvastam a két
vezető interjújába, akik elvileg ugyanazon politikai opcióhoz tartoznak, mégis
- ahogyan az olvasás közben kiderült - igen eltérően nyilatkoztak a párt
politikájáról és politikai sikereiről.
A pártelnök hozta a szokásosat: bár minden megváltozott
körülöttünk május 6-a után, továbbra is mi vagyunk a legszebbek, legokosabbak.
Rózsaszín szemüveg, sikertörténetek tömkelege. Egyfélét mondunk Brüsszelben,
mást Budapesten, harmadikat Belgrádban. Egyszer nem szavazzuk meg a Vajdaság költségvetését, mert
nincsen meg a hét százalék, aztán
szépen, csendben, a bársonyszékért megnyomjuk a zöld gombot. Majd elkezdünk
Vajdaság megalázásáról beszélni.
A budapesti liberális körökhöz
tartozó lapnak azt
nyilatkozzuk, hogy hosszú távon a kisebbségi magyar politizálás halálra van
ítélve és vesztesek leszünk (talán ezzel magyarázzák a belgrádi tagtoborzást).
Az itthoni médiában pedig arról beszélünk, hogy csak az etnikai politizálás az egyetlen
és igaz, azok a magyarok pedig, akik más magyar pártokban politizálnak, nemzetárulók,
a többiek meg janicsárok (ez a logika szerint, aki magyar pártban politizál az
kevesebbet ér, mint az a magyar, aki szerb pártban van?). Ugyan szavainkkal
támogatjuk a területi magyar autonómiát, de megelégszünk a korlátozottabb kulturális
autonómiával.
Annál nagyobb figyelmet érdemel a másik interjú. Bevallom, kellemesen csalódtam. Nyíltan
kimondták, hogy a délvidéki magyarság száma drasztikusan csökkent az elmúlt
9-1O év alatt, a magyarok helyzete egyre rosszabb, és ha ez így folytatódik,
akkor bedől a délvidéki magyarság intézményrendszere (?), onnan meg már nem lesz visszaút. Az okokat
boncolgatva megjelölte a politikai és közéleti közeg mulasztásait, a hosszú
távú intézkedések és programok hiányát. Elmondta egyúttal azt is, hogy a
megoldást a tükör jelentené, ha szembenéznénk a reális helyzettel, az igazság
pedig „fájni fog”. Kiutat a nyilatkozó politikus a keresztény értékeken alapuló
társadalmi viszonyok kialakításában látja, szerinte nagyobb hajlandóságra van
szükség a gyermekvállalás területén. Ezért egy demográfiai stratégia megalkotásában
gondolkodnak az MNT-ben. Ezt azonban egyedül nem fogják tudni végrehajtani.
Ehhez társadalmi konszenzus szükséges.
Néhány fontos kérdés fogalmazódott
meg bennem. Ha abból indulunk ki, amit a pártelnök már többször is
hangsúlyozott, hogy az MNT egy párti politikát folytat, akkor miért van az,
hogy a két vezetőnek
ennyire eltérő a véleménye és a helyzetértékelése? Ha az MNT elnöke nem lepődött meg a
népszámlálási adatokon, és előrelátta azokat a folyamatokat, amelyek ide
vezettek, miért csak most fogalmazta meg őket? Miért nem figyelmeztetett előbb?
Vagy ha megtette, miért nem vették figyelembe a véleményét? Vajon jól
értelmezem: a párt vezetőit az igazság mellőzésével vádolja? Lehet-e ez az első
törésvonal a párton belül?
És kit terhel a felelősség a téves
politika folytatásáért? Kik azok, akik nem tették a dolgukat megfelelően? Várható-e irányváltás? Vajon szétválhat az
MNT és a VMSZ akarata?
Remélhetőleg válaszokat is kapunk…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése