Ahhoz, hogy megértsük
miért akarják egyesek beszüntetni a Vajdaság önkormányzatiságát (autonómiáját),
mások miért kezdeményezik önkormányzatiságának bővítését, és azt is, hogy
nekünk magyaroknak mit is hozott, jelentett a Vajdaság autonómiája, milyen a
jelenlegi helyzetünk, viszonyulásunk a tartomány státusához, vissza kell
kanyarodnunk és konzultálnunk kell a történelmet. Kezdjük azzal, hogy a mai
Vajdaság területét, mi magyarok mindig is Dél-Magyarországnak, Alföldnek, Tisza
mentének neveztünk. A mai, olyan divatosan használt Délvidék
kifejezés nem egészen pontos. Hiszen a Délvidék kifejezés történelmi
szempontból magába foglalja a mai Bácskát, Bánátot, Szerémséget, Baranyai
háromszöget, Muraközt, Murán inneni területet- összesen 21 ezer négyzet
kilométert. Az érem másik oldalát is bemutatnám. A Vajdaság nem magyar
kifejezés. Tudjuk, melyek azok a népek akiknél vajdák uralkodtak. Ezért
írásomban a Vajdaság kifejezést földrajzi egységként fogom használni és szűken
a mai Vajdaság területét értem alatta.
A
Vajdaság történelmi alakulása és a szerb-magyar viszonyok
A
mai Vajdaság területén lévő szerb-magyar viszonyokról a török balkáni
terjeszkedésének pillanatától beszélhetünk, azaz a 14. század közepétől/végétől.
Ugyanis, akkor vette kezdetét a szerbek betelepedése. Ez fokozódott a 15.-17.
század folyamán amikor a török előrenyomulása miatt egyre több szerb telepedik
meg Magyarországon ami a 17-18. század folyamán éles szerb-magyar
konfliktusokkal volt terhes. Ennek oka, hogy I. Lipót az 1691-ben a Csernovics
Arzén ipeki pátriárkával beköltözött szerbeket (szöktek a törökök elől) mint
politikai nemzetet fogadta be és kollektív kiváltságokat juttatott nekik. Ez a
kollektív kiváltság lesz majd az ideköltözött szerbség nemzetiségi mozgalmuk
alapja. Ráadásul, mivel 1694-ben a Duna-Tisza közét- Bács, Bodrog, Csanád és
Arad vármegyékben jelölik ki számukra állandó lakhelyül, a területi
különállásuk is biztosítva lett. 17o2-ben I. Lipót a szerbekből létrehozott
egy-egy határőrvidéket a Szávánál, az Al-Dunánál, a Tiszánál és a Marosnál. A
későbbiekben ezeket a szerbeket használta a Rákóczi szabadságharc leverésére. A
szerbeknek adott kiváltságokat az egymást követő Habsburg uralkodók I. József és
III. Károly is megerősítette. A Határőrvidéken élő szerbeket kivonták a
vármegyék hatásköre alól ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy Magyarországon
a magyaroknak nem volt beleszólása a szerbek ügyeibe, legfeljebb
panaszleveleket írhattak Bécsbe. A magyar országgyűlés nem ismerte el ezeket a
kiváltságokat, a szerbet csak mint vallást és nem mint nemzetiséget ismerte el.
A Török Birodalom visszaszorulását követően Mária Terézia sorban szüntette meg
a Határőrvidékeket és vonta meg a szerbektől a kiváltságokat. Ennek ellenére
nem csökkent a magyar- szerb szembenállás, és ezzel a súlyos örökséggel lépett
be a magyar és a szerb nép a nacionalizmus korszakába. Ilyen történelmi előzmények után nem kell csodálkozni, hogy a szerb
nacionalizmuson belül nagyon erős volt az etnikai regionális vonulat. Az
179O-ben Temesváron összeülő szerb egyházi zsinaton a résztvevők már a
Magyarországon belüli „önálló szerb terület” létrehozását követelték.[1]
A
szerb Vajdaság mint politikai követelés
1848-ban igen éles
szerb-magyar ellentét bontakozott ki Dél-Magyarországon. 1848. május 15-én a
karlócai szerb kongresszus követelte egy úgynevezett autonóm Vajdaság
létrehozását, mely Bácskából, a Temesközből, a Szerémségből és Baranyából állt
volna. A kongresszus emellett szoros együttműködést látott elő a Vajdaság,
Horvátország és Dalmácia között. Az autonóm Vajdaság létrehozására irányuló
szerb követelést egy küldöttség a császár elé terjesztette. Ez nagy
ellenszenvet váltott ki a magyar politikai elitből, bár Csernovics Péter magyar
kormánybiztos még megpróbált tárgyalni a karlócai nemzeti mozgalom vezetőivel,
de nem járt sikerrel és ez komoly fegyveres összecsapásokhoz vezetett a magyar
kormány csapatai és a szerb felkelők között 1848-49-ben. Tudjuk hogyan
fejeződött az 1848/49-es szabadságharc ezért ezt nem ecsetelném tovább. Az amit
fontos megemlíteni az az 1849. március 18-án meghozott olmützi alkotmány, amely
a szerbeknek kilátásba helyezte az autonóm Vajdaság létrehozását. Ez 1849.
november 19. meg is történt, de ez a Vajdaság nem az volt amit a szerbek
akartak. Az osztrák uralkodó ház nem csatolta hozzá az ún. Katonai
Határőrvidéket, nem lett közvetlenül határos Szerbiával, a központot nem a
szerb nemzetiségi mozgalom központjába Karlócára (Sremski Karlovci) tették,
hanem a német többségű Temesvárra. A fontosabb vezetői beosztásokba nem
szerbeket hanem cseh és osztrák hivatalnokokat helyeztek. Ebben a felállásban a
szerbek létszáma nem érte el a 3O%-ot. A szerb autonóm Vajdaság kb. 1O évig
működött, és a Bach-rendszer felszámolásával 186O. december 27-én Bécs
megszünteti és a területét ismét Magyarországhoz csatolja. 1861-ben újabb
kongresszusra kerül sor Karlócán, ahol ismét követelték az önálló
beligazgatással rendelkező szerb vajdaság megteremtését, amit az akkori magyar
politikai elit elutasított. 1868-ban a magyar kormány nemzetiségi törvényt
fogad el, amely korlátozott nyelvhasználatot engedélyezett a magyarországi
nemzetiségeknek ( a horvátokat kivéve). A szerbek visszahúzódtak a pravoszláv egyház
autonómiája mögé és a rendszeresen összeülő zsinatokon folyamatosan
hangoztatták a szerb Vajdaság autonómiára irányuló követeléseiket. Ez 1912-ig
tartott, amikor a magyar államhatalom felfüggesztette a szerb egyházi
autonómiát
A
hátország megjelenése
Miután Szerbia 1815-ben
a Török Birodalmon belül autonómiát vívott ki magának-ezt 183O-33-ban kvázi
önállósággá változtatta, végül 1878-ban ténylegesen is önállóvá vált-egyre
inkább úgy viselkedett mint egy anyaország. A szerb nacionalizmus a kulturális
szakaszból átlépett a politikai/ territoriális szakaszába és legfontosabb céljává
a középkori szerb állam által ellenőrzött területek újraegyesítése, azaz egy nagy-szerb
állam létrehozása volt. Ezt az elképzelést először Ilija Garasanin belügyminiszter
1844-ben keletkezett Nacertanie-ban öltött konkrét formát, mely nem csupán a
Török Birodalom által uralt délszláv területekre,
hanem a Habsburg Birodalom részét képező területekre- Szerémség,
Kelet-Szlavónia, Bácska, Bánát-is igényt formált(később ezt „melegítette” fel
Vojislav Seselj a SRS elnöke). Egy 1845-ben Belgrádban megjelent térkép
Szerbiát, Bosznia-Hercegovinát, Dalmáciát, Horvát-Szlavónországot, a katonai
határőrvidéket és a Bánátot a nagyszerb állam alkotórészeiként tüntette fel.
A nagy-szerb megoldás
mellett, egyre erősébb lett a jugoszlavizmus gondolata-minden délszláv törzs
egy országban. 1867-ben Garasanin miniszterelnökként megállapodást kötött
Strossmayer-rel a horvát Nemzeti Párt elnökével a délszláv törzs egyesítéséről
egy szövetségi államban. Szerbia 1878-as berlini kongresszus után, majd az 19O3-as
szerb királyi dinasztia váltás után egyre komolyabb nézeteltérésekbe keveredett
az Osztrák-Magyar Monarchiával a nagyszerb, illetve jugoszláv eszme
megvalósítása, azaz a Monarchia délszláv területeinek elszakításának
előkészületei miatt. 19O3-ban a
miniszterelnöki széket elfoglaló Nikola Pasic ( a Szerb Radikális Párt vezére) szerint
a „szerb területek” egy államban történő egyesítése az ország fő politikai
célja. Ezt követték 1914-ben Gavrilo Princip lövései és az I. világháború, majd
a trianoni döntés.
A folytatás következik…
A
Folytatásban: A Vajdaság helyzete a trianoni döntés után, különös tekintettel
az itt maradt magyarok sorsára, gazdasági és politikai helyzetükre, a Vajdaság
a II. világháború alatt és azt követően
[1]
A történelmi tények forrása a Dr. Gulyás László: „ Két régió- Felvidék és
Vajdaság- sorsa az Osztrák-Magyar Monarchiától napjainkig” című könyvében található
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése