A hét
elején Magyarországra látogatott Szerbia köztársasági elnöke. TomislavNikolićot annak rendje és módja szerint igazi államfőnek kijáró tisztelettel
fogadták. Némi túlzással: gurították a lába elé a vörös szőnyeget,
lesték-várták minden óhaját, és a kijelölt programnak megfelelően kísérgették
egyik helyszínről a másikra. Anyaországunk kiváló vendéglátóként viselkedett.
Ismételten tanúbizonyságot tett arról az eltökélt szándékáról, hogy Szerbiát
tűzön-vízen át segíti bejuttatni az Európai Unióba, mert szent meggyőződése,
hogy neki is ott a helye. Ez az inkább csak kényszerű betuszkolásnak tűnő
erőlködés viszont meg-megizzasztja még a kemény csatározásokhoz szokott
politikacsinálókat is. Mert a magyarok húznák-vonnák előre Szerbiát, az meg
egyre csak hátrál, farol és folyton-folyvást visszafelé tekinget. Dél felé.
Koszovó irányába.
A messziről jött ember
A vendégeskedő
szerb államelnök lába nyomát az udvartartáshoz szorosan kötődő sajtó is hűségesen
követte. Az újságírókat mintha elbűvölte volna a „messziről jött” ember
„varázsa”. Ugyanis egymást túllihegve, túllicitálva áradoztak a két államelnök egekig
magasztalt, már-már eszményi kategóriába emelt találkozójáról. Eszmecseréjüket
a két szomszédos ország közeljövőjét illetően még a „bocsánat, hogy élek (és
félek!)”-féle képet mutató vajdasági magyar médiában is történelminek nevezték.
Jószomszédi viszonyról, felhőtlen kapcsolatról zengedeztek már hetekkel
ezelőtt. Mégsem volt hatalmasnak mondható a meglepetés, amikor az épp csak
bárányfelhős magyar égen váratlanul egy szerb villám cikázott végig. A naiv
festőket is megszégyenítő módon idillikussá varázsolt magyar-szerb csendéletet
a „messziről jött” belgrádi ember egyetlen kijelentésével egyetlen szempillantás
alatt ripityára zúzta. Amit mondott, az maga volt a döbbenet. Knock out. Egy az
egyben. Ahogyan a legendás sportriporter mondta egykoron: „Mert ilyen nincs, és
mégis van!” És tényleg van. A kivétel ez esetben is erősíti a szabályt. Amely
szerint: a messziről jött ember azt mond (és azt is művel), amit akar…
A gesztustétel neve: botrány!
Az
elnöki páros mítingjére már idejekorán előkészítették a talajt. A beszélgetés
irányvonalát is felvázolták. A megvitatásra javasolt témák között volt két
olyan is, amely igencsak érzékenyen érinti a vajdasági magyarokat. Az egyik az 1944/45-ös
délvidéki magyar áldozatok előtti szerb főhajtás, a másik pedig a verekedés
miatt 61 évnyi fegyházbüntetésre ítélt öt temerini magyar fiatal sorsa.
A közel
nyolc és fél éve raboskodó fiatalok már évekkel ezelőtt kegyelmi kérelemmel
fordultak a szerbiai köztársasági elnökhöz. Aki azonban sorra elutasította a
kérvényüket. Az újonnan megválasztott elnök is alighanem folytatni kívánja az
elődje gyakorlatát, hiszen a legelső ilyen jellegű beadványt ő maga is elvetette.
A most 34 esztendős Máriás István (akit háborús bűnösöket is megszégyenítő módon
l5 év börtönre ítéltek) még ez év márciusában folyamodott államelnöki
kegyelemért. Tomislav Nikolić október elején meg is hozta a döntését. A
kérelmet simán elutasította. Erről – igaz, hogy több mint egy hónapos késéssel,
de -- értesítették az elítéltet, az ügyvédjét és a szüleit is. (Pontosan ilyen
sorrendben.) Akik még ki sem heverhették a rettegett csapást, máris újabb
megpróbáltatással kellett szembenézniük.
„Egy sokk és más semmi…
Újbóli
felháborodásukat és elkeseredésüket a budapesti látogatáson tartózkodó
politikus egyik hihetetlenül hangzó kijelentése váltotta ki. Az egyik ottani tévécsatorna
esti műsorában azt nyilatkozta, hogy csak mostanában ismerkedett meg a temerini
fiúk ügyével, de jóindulattal kezeli azt, és eddig még egyikük kegyelmi
kérelmét sem bírálta el. (A tisztánlátás kedvéért: mind az ötüké ott sorakozik
az asztalán. Mármint képletesen.) Ennélfogva tévesnek minősítette azokat a sajtóban
megjelent híreszteléseket, amelyek a beadvány elutasításáról szóltak. Igen ám,
csakhogy az érintettek részére megküldték az államelnök által ez év október
4-én aláírt dokumentumot, amellyel igazolni/bizonyítani tudják az elnöki
elutasítás tényét. A hiteles dokumentum napvilágra kerültével és a sajtóban
történő bemutatásával viszont már nem csupán a fejetlenség és a zűrzavar vált
teljessé, hanem magának a köztársasági elnöknek a hiteltelensége is. (Akkor
most aláírta vagy sem? Emlékszik rá vagy sem?) Ez a szerencsétlen
megnyilvánulása viszont nagyon is sokat sejtető. Mi több: egyenesen árulkodó. Mivel
akarva-akaratlanul, de mindenképpen bepillantást enged a legfelső szintű
szerbiai politika kulisszatitkaiba. A szerencsétlen temerini fiatal(ok)
esetének kezelése felvillantja azt is, hogy valójában milyen komolysággal
intézik az itteni – már csak alig egy szakajtónyi – maradék-magyarság ügyét.
Amely történet (levonván a keserű konzekvenciát) a magas beosztásban trónoló
politikusok részéről nem is érdemel meg alaposabb tanulmányozást, odafigyelést.
(De mindenképpen megér egy misét.)
… a vádam csak ennyi!”
Nikolić úr
enyhén szólva is megbotránkoztató kijelentése nyomán elindult a találgatások
lavinaáradata. Mi történhetett valójában? Túl sok variációt nem lehet
felsorakoztatni. Az egyik lehetséges verzió szerint a köztársasági elnök aláírta
az elutasító kérelmet, csak időközben megfeledkezett róla. Merthogy annak
tárgya olyannyira jelentéktelen becses személye számára, hogy egy-két
másodpercnél tovább nem is tartotta érdemesnek az üggyel való bíbelődést. Ezért
villámgyorsan át is helyezte a kobakjának a „sürgősen törlendő és felejtendő
dolgok” címkével ellátott „fiókjába”. A süllyesztőben pedig az elmúlt egy hónap
alatt szépen eltűnt. Egy másik lehetséges magyarázat: igazából nem is nézte meg
alaposan, hogy mit firkantott alá. A szokásos napi taposómalom rutinja szerint
az ügyintéző beosztottjai (akikben nyilván feltétlenül megbízik) az orra alá
dugtak egy papírost, ő meg ellátta azt a kézjegyével. Nagy eset, mondhatnánk,
hiszen naponta bizonyára tucatszám sorakoznak az asztalán az elnöki
láttamozásra váró akták, papírlapok. Aznap ez is csak egy volt a sok közül. Ki
emlékszik rá?! Aztán: még milyen ideológiai kaptafára lehetne ráhúzni ezt a
szörnyen elbaltázott történetet? Meglehet
az is, hogy nem hagyta jóvá a kérelmet, hanem visszadobta, de időközben rájött,
hogy rosszul időzítette annak elvetését. Hiszen mindez éppen a budapesti
látogatást megelőzően történt, ahol viszont valamiféle gusztustételt vártak
tőle a vendéglátói. (Legalábbis a szépen vasalt, jól fésült hivatalos verzió
szerint.) Ennek azonban elég csekélyecske a valószínűsége. Mert egy ilyen legfelső
szintről érkező hatlövetűből leadott kapitális elnöki baklövés hatalmasat képes
durranni egy normálisan működő országban. Akár még a bársonyszéket is
megingathatja a politikus hátsója alatt. Nálunk persze nem. Mi nem olyan ország
vagyunk… Azt már igazából végig sem merem gondolni, hogy mi van akkor, ha magát
az elnök urat is galád módon felültették. Ha más valaki bírálta el helyette
Máriás István kérelmet. Ha az élethalált osztó aláírását hamisították. Ő meg
esetleg a saját szemével még csak nem is látta a neki címzett beadványt. Ez
esetben csak reménykedni tudok abban, hogy egyetlen magyar nemzetiségű
aktatologató sem dolgozik az államelnöki kabinetben. Mert könnyen meglehet,
hogy a gaz elkövető gyorsan megjelenik a temerini fiúk ötágyas börtönszobájában
tizenegyedik cellatársként.
„Tudod, hogy nincs bocsánat…”
Talán
nem túlságosan erős a túlzás: államelnökünk Budapesten tett észbontó
kijelentésével nem is lenne érdemes foglalkozni, ha történetesen nem
kapcsolódna szorosan öt magyar fiatalember életéhez jó néhány magyar család
személyes tragédiájához, és ha nem vetne sötét árnyékot valamennyi Vajdaságban
élő magyarra. Való igaz, hogy ezzel az emlékezetes „mutatványával” a
köztársasági elnök nem kevesebbet tett, mint hogy meghazudtolta saját magát.
Egyik szavával agyonütötte a másikat. Mást mondott, mint amit cselekedett.
Annak éppen az ellenkezőjét tette. És még csak egy leheletnyi kis dorgálást sem
kap érte. Barackot sem nyomnak a fejére. És nem is csavarintanak egyet a fülén.
A dolgok jelenlegi állása szerint nem is kérnek azonnali hivatalos
tájékoztatást, magyarázatot, nem követelik az eset mielőbbi kivizsgálását. Sem
nálunk, sem az anyaországban. Ami pedig egyszerűen felfoghatatlan.
Történik
mindez csak azért, mert egy köztársasági elnök mindenható és érinthetetlen.
Az érem
másik oldalával szinte senki sem törődik. Még az évek óta tartó gyötrődésükben,
még a mélységes fájdalmukban is megalázott szülők érvei, szempontjai sem
bizonyulnak elégségesnek ahhoz, hogy legalább innentől kezdve méltó módon
kezeljék, és mielőbb lezárják a temerini fiúk ügyét. A hozzáállás mit sem
változik: tűrjék, viseljék el és éljék túl! Elvégre eddig is ezt tették. Egyebet ne is
várjanak! Mert nem lesz se politikusi becsületszóra mondott „elnézés”, se köztársasági
elnöki „sajnálom”, se pusztán emberi (Emberi!) bocsánatkérés… De miért is
lenne? Elvégre sohasem a gyengék kérnek bocsánatot, hanem a jók. (Csak eddig
még nem jutott el a fejlődésben a gőgös szerbiai hatalom, ezért ezt nem is
tudhatja.)
Kirakatba
való minta- és iskolapéldája lehetne ez a mostoha kisebbségi sorsban gyökerező
legújabb lélekfacsaró történetünk az örökösen kettős mércével méricskélő
Szerbiában annak, hogy egyeseknek mindent szabad, mások számára viszont semmi
sem engedélyezett. Az ügyből mégsem lesz hetedhét országra szóló botrány. Nem
lesz sem magyarázatkövetelés, sem pedig számonkérés. Egy-két nap, és elcsitul a
morgolódás. Ezt az előkelő nevén vadonatúj szerb gesztustételnek nevezett
felháborító és ép ésszel fel nem fogható skandalumot is, mint egy soron
következő újabb keserű pirulát, egykönnyen lenyeletik velünk. (Amíg csak a
szánkat tátjuk.) És kéretik a mosolyt is
hozzá. Hiszen az elnök, az elnök. Amit kinyilatkoztat, az szent és
sérthetetlen. Illik megtanulni egyszer s mindenkorra.
Nagyon
úgy fest, hogy egyelőre kénytelenek vagyunk beérni a Magyar Külügyi Intézet
munkatársának a kijelentésével, amely szerint mindössze annyi történt, hogy
Tomislav Nikolić „nem bontotta ki az igazság minden részletét”. Azt hiszem, a temerini Csorba Béla már
réges-régen kibontotta, és meg is fogalmazta azt, ami ránk, vajdasági
magyarokra és a magas rangú szerb politikai vezetőre is tökéletesen ráillik:
„Mindenki hülye, csak ő a helikopter!” S ha most újra ezt mondaná, igazat adnék
neki…
Szabó Angéla
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése