AKIKÉRT 1944/45-BEN NEM SZÓLT A HARANG- EGY KEREKASZTAL MARGÓJÁRA

Vasárnap, 2O12.november 25.-én Budapesten voltam a Szent István Bazilikában. Engesztelő misét tartották az 1944/45-ben ártatlanul kivégzett délvidéki magyarokért. Mély benyomást tett rám a bazilika épülete. Igazi ékszerdoboz, kívül-belül. A mise is szép volt. Sokan eljöttek, köztük neves magyarországi politikusok is. A padsorok megteltek, sokan állva kisérték végig a misét. Köszönöm mindenkinek aki eljött. A mise végén, a délvidéki „zarándokok” (közöttük harminc VMDK-ás) egy címeres zászlót kaptak ajándékba. A mise befejeztével megálltam egy freskónál és ott várakozva arra figyeltem fel, hogy idős emberek kérdezősködnek a zarándokok között honnan jöttek, hova valósiak. Zombor, Óbecse, Topolya, Zenta, Ada, Bezdán, Temerin…. Csak úgy sorakoztak a nevek. Ők meg bólogattak. Csillogott szemük meg büszkén mondogatták, mi is ott születtünk, csak hát, el kellett onnan jönnünk. Most itt élünk Budapesten. Láttam rajtuk, erőre kaptak az a pár perc beszélgetés alatt. Arcuk kiviláglott. A vér nem víz, a gyökerek meg mélyen vannak. Még ha oly távolban öntözgetik is őket. Elhagyva a bazilikát, átmentünk az Alkotmány utcába ahol kerekasztal beszélgetésre voltam hivatalos. Téma: Rehabilitáció, Vagyon-visszaszármaztatás, Nikolic-Áder Köztársasági elnökök jövő évi főhajtása az 1942 szerb, majd 1944/45 magyar ártatlan áldozatok emlékére. A szép számban megjelent publikum előtt elmondhattam, hogy a főhajtást akkor hiszem el ha azt saját szememmel láttam. Sok volt az ígéret. Kevés cselekedet. Hosszú az az egy év. Addig még sok minden történhet. Ami meg a rehabilitációt és a vagyon-visszaszármaztatást illeti, konkrét adatokkal alátámasztottam a VMDK álláspontját ebben a kérdésben. Nevezetesen azt, hogy ez egy melléfogás volt a délvidéki magyar politikum egypárti részéről (minket kizártak az egészből), de a Magyarország diplomáciájának is, amely meg lett vezetve  az egypárt részéről, és nem vétózta meg Szerbia további EU integrációs folyamatainak folytatását, hanem zöld fényt adott a diszkriminatív, ellentmondásos és a kollektív bűnösséget sugalló törvények elfogadására. Hogy mennyire igazunk volt / van dr. Juhász Imre nemzetközi jogász szavai is megerősítették. Remélem, a jelenlévők között ülő magyarországi politikusok, kormányzati tisztségviselők végre rádöbbennek, hogy az egypárt félrevezeti őket, nem tájékoztat tisztességesen a délvidéki eseményekről. Hadd említsek három példát: a Nemzeti Tanácsokról szóló törvény, Rehabilitáció és Vagyon-visszaszármaztatás, a 2O12. május 6.-ai választási eredmények - az „ellopott” 3O.OOO szavazat. Egyet mondanak Budapesten és mást Belgrádban. A délvidéki magyarságnak meg valami harmadikat. Talán egyszer a kentaurok kora is lejár.

Végezetül, az alábbiakban közzé teszem a bazilikában készült fotókat, valamint a kerekasztalon elhangzottakat (telefonos felvétel,elnézést a minőségért) teljes terjedelmében.    

 

   

A KISEBBSÉGEK EURÓPÁJA: A KISEBBSÉGI JOGOK, MINT EMBERI JOGOK KONFERENCIA ZÁRÓHATÁROZATA

A KETTŐS BESZÉD JELLEGZETES PÉLDÁJA

2O12. november 24.-én ünnepség volt a VAT Képviselőházban. Azt ünnepelték, hogy 94.-éve csatolták a Vajdaságot az SZHSZ-hez. Mondhatnánk semmi különleges, egy momentumot kivéve. Az ülést az egypárt elnöke hívta össze az SZHP tartományi képviselőinek kérelmére, elnökölt, felszólalt, és berendelte a teljes csapatát. Csupán négy évvel ezelőtt, egy hasonló ünnepséget tartottak Újvidéken a VAT Képviselőházban. Akkor a magyar listáról (Magyar Koalíció) bejutott képviselők nem vettek részt a díszülésen. Pedig akkor is magyar volt a VAT képviselőházi elnöke. Egyetlen magyar nemzetiségű képviselőként a DS színeiben politizáló dr. Lódi Gábor volt jelen az ünnepségen. Tudjuk jól minek nevezték akkor (és utána is) a DS színeiben politizáló magyarokat. Mi változott meg 2OO8 óta tisztelt egypártiak? Ezek után, mi-a különbség a DS magyarok és az egypárti magyarok között?
  Ilyenkor eszembe jutnak megboldogult dr. Páll Sándor szavai: „Azt tapasztalom, hogy ügyünk nem megy előre. Azért nem megy előbbre, mert politikusaink egy része kettős beszédet alkalmaz. Valamit mond a magyaroknak, keményen, viszont szerb koalíciós felvilágosult nacionalista partnereinek nem mond semmit, cinkosan összekacsint a hátunk mögött, s úgy gondolja, hogy ezt a hatalmat így kell gyakorolni. Nos, ennek a viselkedésnek a szenvedő alanyai vagyunk mi."

Dokumentumok:

http://www.hunsor.se/kitekinto/szerbsegunnepen081129.htm

http://www.vajma.info/cikk/vajdasag/14463/Megunnepeltek-Vajdasag-elcsatolasat.html

TÁMOGATJUK A VAJDASÁG MÓDOSITÓ INDITVÁNYAIT

A héten intenzív kommunikációban voltunk Emir Elfićtyel a Mindannyian Együtt kisebbségi koalíciónk parlamenti képviselőjével. A modern technikának köszönve gyors információ csere után  úgy döntöttünk, koalíciónk támogatni fogja a 2013.-as szerbiai költségvetésre tett VAT módosító javaslatait. Egyetértettünk abban, hogy a Vajdaság kérdése elsődlegesen politikai kérdésként van kezelve és aztán alkotmányjogilag, míg az összes többi pénzügyi fogalmakkal való manipulálás csak ködösítés. A Vajdaságot megilleti az az ominózus 7 % (3/7 nagyberuházásokra) és itt nincsen mit a továbbiakban vitázni. Mégis, hozzá kell tenni, hogy elvárjuk a VAT vezetőitől a pénzeszközök felelősség teljes kezelését, átlátható és ellenőrizhető felhasználását, valamint a VAT régióinak egyenlő fejlődését, különös tekintettel a mikro régiókra ahol a nemzeti közösségek többségben élnek. Ezt azért tartottuk fontosnak kihangsúlyozni mert az elmúlt években pont az ellenkezőjét tapasztaltuk.  

Egyeztetett álláspontunkat  képviselte felszólalásában, megnézhető itt:

Tovább elemezve a költségvetési tervezetet megállapítottuk, hogy az mint olyan, nem biztosítja Szerbia régiónkénti egyenlő fejlődését, kevés eszközt lát elő azoknak a térségeknek ahol a nemzeti közösségek többségben élnek (a Vajdaságon kívül, Sandžak, Dél-Szerbia, Preševo-Bujanovac-Medveđa), alábecsüli a várható inflációt és túlbecsüli a bevételeket. Egyszerűen nem reális adatokra épül. Ha ez így marad, valamint ha nem fogadják el a VAT módosító javaslatait, akkor nem fogunk szavazni a 2O13.-as költségvetési javaslatra.  

                   Emir Elfićtyel, a BDZ elnökével a Szerb Képviselőházban

DÉLVIDÉKI - LENGYEL TÖRTÉNET

Történelmünk során a Nornák, az Árpád kortól a napjainkig, egy szálba sodorták e két nép sorsát. Ezt képletesen megörökítettük egy közismert mondásban: Lengyel, magyar- két jó barát, együtt harcol, s issza borát.

Stanislaw Worcell 1849.-ben a következőket mondja: „Magyarország és Lengyelország két örökéletű tölgy, melyek külön törzset növesztettek, de gyökereik a föld alatt messze futnak, összekapcsolódtak és láthatatlanul egybefonódtak. Ezért egyiknek léte és erőteljessége a másik életének és egészségének feltétele.”

("Węgry i Polska to dwa wiekuiste dęby, każdy z nich wystrzelił pniem osobnym i odrębnym, ale ich korzenie, szeroko rozłożone pod powierzchnią ziemi, i splątały się, i zrastały niewidocznie. Stąd byt i czerstwość jednego jest drugiemu warunkiem życia i zdrowia". Stanisław Worcell).

Nekünk délvidékieknek is vannak magyar-lengyel vonatkozású kapcsolataink, hiszen Damjanich csapataiban lengyelek is voltak. Sőt, Bem apót hősünknek tekintjük. Nem szeretnék erről bővebben beszélni, ezért akit ez a téma érdekel az itt olvashat róla. ITT

A délvidéki-lengyel történetem Magyarkanizsán kezdődik. Míg az egypárt bitorlása alatt lévő MNT nem kezdte el a délvidéki magyar szellemi élet képviselőinek nemzet-szocialista módszerekkel való tisztogatását, addig ott Balassi-kardos és más rangos írók szervezték az írótábort. Egy alkalommal, lengyel írók is képviselve voltak. Az egyik lengyel írót megihlette a táj és a délvidéki magyarok  sorsa, amit versekbe öntött. 

Később, versei megjelentek egy kötetben, amely magyar fordításban megjelent az óbecsei Historiae kiadványában. 2

Bemutatóként, hadd ismertessem elgondolkodtató versét:

Jerzy Paruszewski Hű folyók Kanyarog a Tisza a magyar alföldön át, Világos és fénylő, akár a Nyemen... Úsznak a hajók új határokon át Zászlók lengnek rajtuk, de mind idegen ... A Tisza valamit most magyarul suttog És én mégis mindent, mindent értek Mert a lengyel jaja ott a Nyemen partján Ugyanaz és mindig ugyanaz a vétek - Idegen szívűek ezt sohasem értik: A nép itt maradt, míg elsuhant az állam. A folyók a maradók nyelveit beszélik. Nem könnyű európéernek lenni Európában.                                        Mandics György fordítása

Aki többet szeretne megtudni az egészről, az jelentkezzen a kiadónál, vagy jöjjön el Óbecsére a 2012. december 12.-ei bemutatóra.  Addig is, lehet gondolkodni a versen. 

TERJED A KEZDEMÉNYEZÉS - Zéró toleranciát a lopásra!

Horgoson, a Helyi Közösség nagytermében 2012.11.21.-én megbeszélést tartott Bacskulin István, a „Válassz utat!”- állampolgárok csoportjának elnöke, Francsik József, az UKROK Független Polgári Kezdeményezés elnöke és Csonka Áron, a VMDK elnöke. A megbeszélés tárgyát a VMDK által kezdeményezett „Zéró toleranciát a lopásra” aláírásgyűjtés képezte. A jelenlévők hangsúlyozták a kis értékű lopásokat szabályozó törvényes rendelkezések megváltoztatásának szükségességét, és abban egyeztek meg, hogy a „Válassz utat!” és az UKROK Független Polgári Kezdeményezés polgári csoport támogatásában részesítik a VMDK kezdeményezését, illetve tevőlegesen is hozzájárul az akció sikerességéhez, aláírásokat gyűjtve Kanizsa község területén.
A képen: Csonka Áron (VMDK), Francsik József (UKROK), Bacskulin István (Válassz utat!)
Forrás: Vajdasagma.info 

FÜLLENTŐS VAGY FELEDÉKENY? - VENDÉGíRÁS - SZABÓ ANGÉLA TOLLÁBÓL

 

 

A hét elején Magyarországra látogatott Szerbia köztársasági elnöke. TomislavNikolićot annak rendje és módja szerint igazi államfőnek kijáró tisztelettel fogadták. Némi túlzással: gurították a lába elé a vörös szőnyeget, lesték-várták minden óhaját, és a kijelölt programnak megfelelően kísérgették egyik helyszínről a másikra. Anyaországunk kiváló vendéglátóként viselkedett. Ismételten tanúbizonyságot tett arról az eltökélt szándékáról, hogy Szerbiát tűzön-vízen át segíti bejuttatni az Európai Unióba, mert szent meggyőződése, hogy neki is ott a helye. Ez az inkább csak kényszerű betuszkolásnak tűnő erőlködés viszont meg-megizzasztja még a kemény csatározásokhoz szokott politikacsinálókat is. Mert a magyarok húznák-vonnák előre Szerbiát, az meg egyre csak hátrál, farol és folyton-folyvást visszafelé tekinget. Dél felé. Koszovó irányába.

A messziről jött ember

A vendégeskedő szerb államelnök lába nyomát az udvartartáshoz szorosan kötődő sajtó is hűségesen követte. Az újságírókat mintha elbűvölte volna a „messziről jött” ember „varázsa”. Ugyanis egymást túllihegve, túllicitálva áradoztak a két államelnök egekig magasztalt, már-már eszményi kategóriába emelt találkozójáról. Eszmecseréjüket a két szomszédos ország közeljövőjét illetően még a „bocsánat, hogy élek (és félek!)”-féle képet mutató vajdasági magyar médiában is történelminek nevezték. Jószomszédi viszonyról, felhőtlen kapcsolatról zengedeztek már hetekkel ezelőtt. Mégsem volt hatalmasnak mondható a meglepetés, amikor az épp csak bárányfelhős magyar égen váratlanul egy szerb villám cikázott végig. A naiv festőket is megszégyenítő módon idillikussá varázsolt magyar-szerb csendéletet a „messziről jött” belgrádi ember egyetlen kijelentésével egyetlen szempillantás alatt ripityára zúzta. Amit mondott, az maga volt a döbbenet. Knock out. Egy az egyben. Ahogyan a legendás sportriporter mondta egykoron: „Mert ilyen nincs, és mégis van!” És tényleg van. A kivétel ez esetben is erősíti a szabályt. Amely szerint: a messziről jött ember azt mond (és azt is művel), amit akar…

A gesztustétel neve: botrány!

Az elnöki páros mítingjére már idejekorán előkészítették a talajt. A beszélgetés irányvonalát is felvázolták. A megvitatásra javasolt témák között volt két olyan is, amely igencsak érzékenyen érinti a vajdasági magyarokat. Az egyik az 1944/45-ös délvidéki magyar áldozatok előtti szerb főhajtás, a másik pedig a verekedés miatt 61 évnyi fegyházbüntetésre ítélt öt temerini magyar fiatal sorsa.

A közel nyolc és fél éve raboskodó fiatalok már évekkel ezelőtt kegyelmi kérelemmel fordultak a szerbiai köztársasági elnökhöz. Aki azonban sorra elutasította a kérvényüket. Az újonnan megválasztott elnök is alighanem folytatni kívánja az elődje gyakorlatát, hiszen a legelső ilyen jellegű beadványt ő maga is elvetette. A most 34 esztendős Máriás István (akit háborús bűnösöket is megszégyenítő módon l5 év börtönre ítéltek) még ez év márciusában folyamodott államelnöki kegyelemért. Tomislav Nikolić október elején meg is hozta a döntését. A kérelmet simán elutasította. Erről – igaz, hogy több mint egy hónapos késéssel, de -- értesítették az elítéltet, az ügyvédjét és a szüleit is. (Pontosan ilyen sorrendben.) Akik még ki sem heverhették a rettegett csapást, máris újabb megpróbáltatással kellett szembenézniük.

„Egy sokk és más semmi…

Újbóli felháborodásukat és elkeseredésüket a budapesti látogatáson tartózkodó politikus egyik hihetetlenül hangzó kijelentése váltotta ki. Az egyik ottani tévécsatorna esti műsorában azt nyilatkozta, hogy csak mostanában ismerkedett meg a temerini fiúk ügyével, de jóindulattal kezeli azt, és eddig még egyikük kegyelmi kérelmét sem bírálta el. (A tisztánlátás kedvéért: mind az ötüké ott sorakozik az asztalán. Mármint képletesen.) Ennélfogva tévesnek minősítette azokat a sajtóban megjelent híreszteléseket, amelyek a beadvány elutasításáról szóltak. Igen ám, csakhogy az érintettek részére megküldték az államelnök által ez év október 4-én aláírt dokumentumot, amellyel igazolni/bizonyítani tudják az elnöki elutasítás tényét. A hiteles dokumentum napvilágra kerültével és a sajtóban történő bemutatásával viszont már nem csupán a fejetlenség és a zűrzavar vált teljessé, hanem magának a köztársasági elnöknek a hiteltelensége is. (Akkor most aláírta vagy sem? Emlékszik rá vagy sem?) Ez a szerencsétlen megnyilvánulása viszont nagyon is sokat sejtető. Mi több: egyenesen árulkodó. Mivel akarva-akaratlanul, de mindenképpen bepillantást enged a legfelső szintű szerbiai politika kulisszatitkaiba. A szerencsétlen temerini fiatal(ok) esetének kezelése felvillantja azt is, hogy valójában milyen komolysággal intézik az itteni – már csak alig egy szakajtónyi – maradék-magyarság ügyét. Amely történet (levonván a keserű konzekvenciát) a magas beosztásban trónoló politikusok részéről nem is érdemel meg alaposabb tanulmányozást, odafigyelést. (De mindenképpen megér egy misét.)

… a vádam csak ennyi!”

Nikolić úr enyhén szólva is megbotránkoztató kijelentése nyomán elindult a találgatások lavinaáradata. Mi történhetett valójában? Túl sok variációt nem lehet felsorakoztatni. Az egyik lehetséges verzió szerint a köztársasági elnök aláírta az elutasító kérelmet, csak időközben megfeledkezett róla. Merthogy annak tárgya olyannyira jelentéktelen becses személye számára, hogy egy-két másodpercnél tovább nem is tartotta érdemesnek az üggyel való bíbelődést. Ezért villámgyorsan át is helyezte a kobakjának a „sürgősen törlendő és felejtendő dolgok” címkével ellátott „fiókjába”. A süllyesztőben pedig az elmúlt egy hónap alatt szépen eltűnt. Egy másik lehetséges magyarázat: igazából nem is nézte meg alaposan, hogy mit firkantott alá. A szokásos napi taposómalom rutinja szerint az ügyintéző beosztottjai (akikben nyilván feltétlenül megbízik) az orra alá dugtak egy papírost, ő meg ellátta azt a kézjegyével. Nagy eset, mondhatnánk, hiszen naponta bizonyára tucatszám sorakoznak az asztalán az elnöki láttamozásra váró akták, papírlapok. Aznap ez is csak egy volt a sok közül. Ki emlékszik rá?! Aztán: még milyen ideológiai kaptafára lehetne ráhúzni ezt a szörnyen elbaltázott történetet?  Meglehet az is, hogy nem hagyta jóvá a kérelmet, hanem visszadobta, de időközben rájött, hogy rosszul időzítette annak elvetését. Hiszen mindez éppen a budapesti látogatást megelőzően történt, ahol viszont valamiféle gusztustételt vártak tőle a vendéglátói. (Legalábbis a szépen vasalt, jól fésült hivatalos verzió szerint.) Ennek azonban elég csekélyecske a valószínűsége. Mert egy ilyen legfelső szintről érkező hatlövetűből leadott kapitális elnöki baklövés hatalmasat képes durranni egy normálisan működő országban. Akár még a bársonyszéket is megingathatja a politikus hátsója alatt. Nálunk persze nem. Mi nem olyan ország vagyunk… Azt már igazából végig sem merem gondolni, hogy mi van akkor, ha magát az elnök urat is galád módon felültették. Ha más valaki bírálta el helyette Máriás István kérelmet. Ha az élethalált osztó aláírását hamisították. Ő meg esetleg a saját szemével még csak nem is látta a neki címzett beadványt. Ez esetben csak reménykedni tudok abban, hogy egyetlen magyar nemzetiségű aktatologató sem dolgozik az államelnöki kabinetben. Mert könnyen meglehet, hogy a gaz elkövető gyorsan megjelenik a temerini fiúk ötágyas börtönszobájában tizenegyedik cellatársként.

„Tudod, hogy nincs bocsánat…”

Talán nem túlságosan erős a túlzás: államelnökünk Budapesten tett észbontó kijelentésével nem is lenne érdemes foglalkozni, ha történetesen nem kapcsolódna szorosan öt magyar fiatalember életéhez jó néhány magyar család személyes tragédiájához, és ha nem vetne sötét árnyékot valamennyi Vajdaságban élő magyarra. Való igaz, hogy ezzel az emlékezetes „mutatványával” a köztársasági elnök nem kevesebbet tett, mint hogy meghazudtolta saját magát. Egyik szavával agyonütötte a másikat. Mást mondott, mint amit cselekedett. Annak éppen az ellenkezőjét tette. És még csak egy leheletnyi kis dorgálást sem kap érte. Barackot sem nyomnak a fejére. És nem is csavarintanak egyet a fülén. A dolgok jelenlegi állása szerint nem is kérnek azonnali hivatalos tájékoztatást, magyarázatot, nem követelik az eset mielőbbi kivizsgálását. Sem nálunk, sem az anyaországban. Ami pedig egyszerűen felfoghatatlan.

Történik mindez csak azért, mert egy köztársasági elnök mindenható és érinthetetlen.

Az érem másik oldalával szinte senki sem törődik. Még az évek óta tartó gyötrődésükben, még a mélységes fájdalmukban is megalázott szülők érvei, szempontjai sem bizonyulnak elégségesnek ahhoz, hogy legalább innentől kezdve méltó módon kezeljék, és mielőbb lezárják a temerini fiúk ügyét. A hozzáállás mit sem változik: tűrjék, viseljék el és éljék túl!  Elvégre eddig is ezt tették. Egyebet ne is várjanak! Mert nem lesz se politikusi becsületszóra mondott „elnézés”, se köztársasági elnöki „sajnálom”, se pusztán emberi (Emberi!) bocsánatkérés… De miért is lenne? Elvégre sohasem a gyengék kérnek bocsánatot, hanem a jók. (Csak eddig még nem jutott el a fejlődésben a gőgös szerbiai hatalom, ezért ezt nem is tudhatja.)

Kirakatba való minta- és iskolapéldája lehetne ez a mostoha kisebbségi sorsban gyökerező legújabb lélekfacsaró történetünk az örökösen kettős mércével méricskélő Szerbiában annak, hogy egyeseknek mindent szabad, mások számára viszont semmi sem engedélyezett. Az ügyből mégsem lesz hetedhét országra szóló botrány. Nem lesz sem magyarázatkövetelés, sem pedig számonkérés. Egy-két nap, és elcsitul a morgolódás. Ezt az előkelő nevén vadonatúj szerb gesztustételnek nevezett felháborító és ép ésszel fel nem fogható skandalumot is, mint egy soron következő újabb keserű pirulát, egykönnyen lenyeletik velünk. (Amíg csak a szánkat tátjuk.)  És kéretik a mosolyt is hozzá. Hiszen az elnök, az elnök. Amit kinyilatkoztat, az szent és sérthetetlen. Illik megtanulni egyszer s mindenkorra.

Nagyon úgy fest, hogy egyelőre kénytelenek vagyunk beérni a Magyar Külügyi Intézet munkatársának a kijelentésével, amely szerint mindössze annyi történt, hogy Tomislav Nikolić „nem bontotta ki az igazság minden részletét”.  Azt hiszem, a temerini Csorba Béla már réges-régen kibontotta, és meg is fogalmazta azt, ami ránk, vajdasági magyarokra és a magas rangú szerb politikai vezetőre is tökéletesen ráillik: „Mindenki hülye, csak ő a helikopter!” S ha most újra ezt mondaná, igazat adnék neki…

Szabó Angéla