2015. november 12., csütörtök
2015. november 4., szerda
2015. november 3., kedd
Történelmi megbékélés: a közeljövőben még számos feladat vár ránk
"Nem
azért nem merjük, mert nehéz, hanem azért nehéz, mert nem merjük."
- Seneca
I.
Tisztelt
Hölgyeim és Uraim, tisztelt Megemlékezők!
Ma, ezen a jelképes helyen azon újvidéki
magyarokra emlékezünk, akik életüket vesztették az 1944-es események
során. Még a helyi szerbség 1944. október 23-án a szovjet és a partizán
csapatok bevonulását, a felszabadulást és
Újvidék Novi Sad-á változását ünnepelte, addig az itteni magyarság
egészen mással szembesült. Cseres Tibor, a "Vérbosszú Bácskában" c.
könyvében azt jegyzi, hogy 1944. október 20-án az utolsó rendfenntartó
csendőralakulatok is kivonultak Újvidékről. Az első szovjet és partizán
csapatok október 22-én érkeztek meg.
Másnap a 7. Vajdasági brigád is megérkezett, majd a városházára kitűzték az Új
Jugoszlávia csillagos zászlaját. E három nap nem hivatalos városparancsnoka egy
Olimpia nevezetű szerb pap volt. Már akkor elkezdődött a helyi magyar lakosság
vérvesztesége, hiszen a helyi szláv lakosság felbuzdítására egy-egy üveg
pálinka kíséretében a partizánok felkeresték a magyar házakat és otthonukban
agyonlőtték valamennyiüket. Az átvonuló bolgár csapatok sok magyar életet
mentettek meg. Október 23-án a vasútvonaltól nyugatra lévő Telepen elkezdődött
a magyar férfilakosság összefogdosása. Hivatalosan a fosztogató, bujkáló
fasisztákat keresték, de rendszerint éjszaka hurcolták el a férfiakat, sokszor
csak a helyi lakosság besúgása, útmutatása és vezérlése alapján. A magyar
asszonyok és lányok is sokat szenvedtek. A városi csőcselék nappal kikémlelte,
hol vannak fiatal és jóképű fehérnépek, majd odakalauzolták a részeg
szovjeteket és partizánokat. Ellenszolgáltatásként nyugodtan rabolhattak.
A németeket a valamikori csavargyárba
gyűjtötték. Aki
nem akarta átadni értékeit önként, azt agyonlőtték. A magyarokat a volt dunai
téli kikötőbe hurcolták, az úgynevezett Hadi-szigetre. Itt történt az öldöklés.
Napokig fogva tartották az ide érkezőket, egyes szemtanúk szerint mintegy 4000
embert. Sok volt közöttük a 14-15 éves levente, mint veszélyes fasiszták.
Október 25-én mintegy 300 embert végeztek ki, majd teherautókkal elszállították
tetemüket. A lakásukból elhurcoltakat előre elkészített listák alapján vitték
el. Akkor már tudták, csak azért kell meghalniuk, mert magyarok. Az elhurcolásokat
eleinte név szerinti feljelentések alapján a Népvédelmi
Osztály, az Odelenja za zastitu Naroda nevében foganatosították. Ez a szerv
volt a későbbi rettegett UDBA elődje. Valamennyi elhurcolt férfi azért maradt
szülőföldjén, mert ártatlannak tudta magát minden előző időben történt
atrocitásban. De
utóbb kiderült, nem holmi háborús tett a fő bűnük, hanem az, hogy magyarok. Másodnap
hasonló kiválasztás történt azzal az ígérettel, hogy az, akinek felolvassák a
nevét, hazamehet. Elvonulásukat követően nem hallatszott géppuska robaj, de
haza nem értek. Ötödnap kaptak némi
vizet és kenyeret. A hét végén orosz katonák elvittek vagy száz embert a
repülőtér rendbe hozására. Ezek közül sokan életben maradtak. Az első hét
leforgása alatt ezen a szigeten mintegy 1500 személyt tüntettek el. Leginkább a
Dunába lőtték őket, egy részük a vágóhíd mögött elterülő dunai árterületen, a
Káty község felé vezető országút és a Duna között húzódó,
"Sanghaj"-nak nevezett területen van elásva. A partizánok az összeszedett férfiak nagy
részét agyonlőtték, az elfogottak kisebb hányadát munkára hajtották, de
útközben közülük is sokat megöltek, köztük a két ferences szerzetest is: páter
Körösztös Krizosztom házfőnököt és páter Kovács Kristófot.
A Dunába lövésen kívül a vágóhíd melletti ún. Sanghajban elégették
a hullák egy részét. Az elfogott magyar diákokat mind agyonlőtték. Halomra
lőtték őket a Rajc erdőben.
Mivel a magyar vasutasok
részt vettek a bukovinából érkező székelyek szállításában, kirakodásába és letelepítésében
a dobrovoljacok helyére őket is összeszedték. Elmondások szerint dobrovoljac
biztatásra a partizánok a pirosi állomáson a sínekre drótozták valamennyiüket és
egy mozdonnyal keresztülhajtottak rajtuk. Egy német hadifogoly szerint a Újvidéken
kivégzettek egy részét Szenttamás és Feketics közötti tömegsírba vitték el.
II.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim, tisztelt Megemlékezők!
Nem is olyan rég egy olyan mondat hangzott el Csúrogon, hogy:
"ami ma politikailag, közéletileg, emberileg kiszabható feladat, annak a teljesítése
szempontjából a megbékélési folyamat vége felé járunk". Engedjék meg
nekem, hogy a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége nevében kifejezzem e
mondattal való egyet nem értésünket. Ezt nem a
"csakazértis" miatt tesszük, hanem azért, mert azt gondoljuk, a szerb
fél nem járt el a kölcsönösség és a méltányosság jegyében. A vagyon-visszaszármaztatási
törvény továbbra is olyan szakaszokat tartalmaz, amelyek a kollektív bűnösséget
sugallják, a vagyon-visszaszármaztatási- és a rehabilitációs törvény egymásnak
ellentmondó szakaszai miatt vontatottan vagy sehogyan valósul meg az elkobzott vagyon
visszaszármaztatása, hagyományos egyházaink még nem kapták vissza vagyonukat,
ráadásul Szerbia az anyagi kárpótlások kifizetését a továbbiakig elhalasztotta.
A bocsánatkérés is várat magára.
Csúrog-Zsablya-Mozsor magyarjaira vonatkozó rendelet hatályon kívül helyezése
nem teszi lehetővé a teljes körű vagyon-visszaszármaztatást.
Tudom, sokan ennek a kormányrendeletnek a gesztus
jellegét hangsúlyozzák, mert elmondásuk szerint arról a vagyonról már úgyis
lemondtak. De van-e erre jogunk? Van-e jogunk csak úgy lemondani arról a vagyonról,
ami minket és gyermekeinket, közösségünket illeti meg? Hiszen annak a vagyonnak
az elkobzásával, a javak újraosztásával
a délszlávok között, valamint a délvidéki magyarság szellemi vezetőinek kivégzésével, elűzésével, a biológiailag
legéletképesebbek kiiktatásával, teljesen új társadalmi rendet hoztak létre. A
délvidéki magyarság alárendelt szerepbe került. Az évek során rendszeresen
kimaradt a javak újraosztásából, magánosítási folyamatokból, ami miatt nem
alakulhatott ki egy erős vállalkozói, illetve szellemileg erős polgári réteg. E
kapaszkodó hiánya most látszik legjobban, amikor fiataljaink egyik napról a
másikra felszámolják azt a keveset, ami köti őket a délvidéki rónához, és
távoznak. Amikor a törvényházban rossz kompromisszumokat
kötünk, akkor vétünk a jövő nemzedékei ellen.
III.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim, tisztelt Megemlékezők!
A közeljövő még számos feladatot
tartogat számunkra. Délvidék-szerte számos olyan hely van még, ahol emlékművel
kell adóznunk az ártatlanul kivégzettek emlékének, többek között itt, Újvidéken
is. Meg kell jelölni a tömegsírokat. Műemlékeink államilag biztosított védelmét,
gondozását biztosítani kell a szerbiai kulturális javakról szóló törvény ide
vonatkozó szakaszainak értelmében. A
kutatásokkal nem szabad leállni, történészeinknek folytatniuk kell a
tényfeltáró munkát, egy központi múzeumot, emlékházat kell létesítenünk, ahol
állandó jellegű kiállítás keretében az utánunk jövő nemzedékek is
megismerkedhetnének az 1944/45-ös történésekkel. A tankönyvekből ki kell
törölni a megbélyegező tartalmakat. A harcban elesett vagy eltűnt honvédek,
csendőrök számára biztosítani kell a végtiszteletet. Ez a jog a hadijogi
törvények szerint is megilleti őket. Egyedül Szerbiában számít továbbra is tabunak.
Még a valamikori Szovjetúnió területén is keresztek jelzik az elhunyt katonák
utolsó lakhelyét. Talán ennek kapcsán érdemes elmondani, hogy az 1944/45-ös
magyarírtás nem csak Délvidéken, hanem más, az akkori Magyarországtól elcsatolt
területen is megtörtént. Mostanára már azt is tudjuk, hogy más magyarlakta
területeken is voltak olyan kezdeményezések, néhol még az 1970-es években,
amelyek az akkor történt véres események kivizsgálását, az áldozatok
rehabilitálását, kárpótlását követelték. Kezdeményezéseikről, azok
megvalósulásáról a téma iránt érdeklődőknek dr. Dupka György
A kollektív bűnösség elvének alkalmazása a
kárpátaljai magyarokkal és németekkel szemben, a 4. Ukrán Front Katonai Tanácsa
határozatainak végrehajtása az NKVD-jelentések tükrében, 1944–1946 c. könyvét ajánlanám.
IV.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim, tisztelt
Megemlékezők!
A felsorolt feladatok
megvalósítása nélkül nincsen igazi megbékélés. Nincsen kölcsönösség, nincsen
méltányosság. És véleményünk szerint, ezt semmilyen pillanatnyi, gazdasági vagy
politikai érdek nem írhat felül.
Köszönöm,
hogy meghallgattak!
Újvidék, 2015. november 1.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)